Te, emlékszel, amikor tavaly ősszel a cégnél felmerült, hogy kellene valami közös program? Na, az volt csak az igazi kabaré. Ülünk a tárgyalóban, mindenki bambul kifelé az ablakon, és a vezető felteszi a kérdést: hova menjünk csapatépítésre? Csend. Olyan csend, hogy hallani lehetett, ahogy a szomszéd irodában valaki gépel. Aztán a Karcsi, aki mindig mindent tud, előáll azzal, hogy ő már járt egy olyan helyen, ahol kalandparkban mászkálnak a fák között meg ilyesmi. Mire az Erzsi néni a bérszámfejtésről halkan megjegyzi, hogy ő harminc éve nem mászott fára, most se fog. A Karcsi erre elkezdett magyarázni, hogy dehogyis kell fára mászni, ez egy modern dolog, biztosítókötéllel meg minden. Az Erzsi néni csak annyit mondott, hogy modern vagy nem modern, ő nem fog lógni sehol. A fiatalok persze rögtön ráharaptak, hogy de jó lenne, adrenalin meg minden. A Viki például már a telefonján mutogatta, hogy milyen menő az egész. Közben láttam, hogy a középkorúak egyre jobban sápadnak. A Feri, aki a raktárban dolgozik, halkan megjegyezte, hogy neki tériszony van. Na, ekkor kirobbant a vita.

Mindenki elkezdett beszélni egyszerre. A sportosak valami futóversenyt akartak, a lusta népség meg csak annyit, hogy valahol üljünk le és együnk-igyunk. A kreatívak felvetették, hogy csináljunk valami művészeti projektet közösen, mire a műszakiak olyan képet vágtak, mintha most közölted volna velük, hogy holnaptól balettozni fognak. Aztán a Julcsi, aki mindig minden újdonságon rajta van, előállt valami team building coach-csal, aki majd játékokat játszat velünk. Hallottad volna a morgást! A Laci hangosan közölte, hogy ő nem óvodás, hogy valami coach mondja meg neki, mikor kell mosolyognia. A vezető próbált rendet tenni, de láttam rajta, hogy ő is kezd belefáradni. Végül valaki, talán a Pisti volt, felvetette, hogy menjünk el valahova egy hosszú hétvégére, mindenki azt csinál, amit akar, este meg összejövünk vacsorázni. Erre mindenki felkapta a fejét. Még az Erzsi néni is bólogatott. Azt mondta a vezető, hogy ez nem hangzik rosszul, de azért valami közös programot csak csináljunk. Valaki felvetette a bowlingot, de a Viki közölte, hogy az olyan klisé. Akkor a biliárd? Az meg olyan kocsmás. Végül megegyeztünk, hogy lesz egy közös vacsora pénteken, szombaton mindenki azt csinál, amit akar, délután egy fakultatív program, este megint közös kaja, vasárnap reggeli és hazautazás.

Amikor elmentünk erre a bizonyos hétvégére, mindenki kicsit feszengett. Tudod, az az érzés, amikor a munkatársaiddal vagy, de nem munkában, és nem tudod, hogy most akkor hivatalos vagy baráti a hangnem. A szállás egy nagy panzió volt valahol a Balaton mellett, nem szezonban, úgyhogy csak mi voltunk ott. Az első este vacsoránál mindenki udvariasan beszélgetett, mint egy hivatalos vacsorán. Ki hogy van, család, időjárás, minden, csak a lényegről nem. Aztán valaki, szerintem a Robi volt, rendelt egy üveg bort az asztalhoz. Na, onnantól kezdve oldódott a hangulat. Előkerültek a sztori, hogy ki hogyan került a céghez, ki kit nem állhat a konkurenciánál, meg hogy a régi főnök milyen őrült volt. Mire a desszerthez értünk, már mindenki nevetett. Másnap reggel a fiatalok elmentek biciklizni, az idősebbek a wellness részlegen landoltak, páran csak sétáltak a tóparton. Délután volt ez a fakultatív program, egy borkóstoló. Na, ide aztán mindenki eljött! Még az Erzsi néni is, aki egyébként antialkoholista. A borász egy helyi srác volt, aki úgy mesélt a borokról, mintha a gyerekeit mutatná be. Mindenki kóstolt, még aki nem is iszik, az is belemártotta a nyelvét. A végére már mindenki szakértőnek képzelte magát, a Karcsi meg kijelentette, hogy ő bizony mostantól csak minőségi bort iszik, nem azt a löttyöt a boltból.

Az este megint közös vacsora volt, de most már nem kellett oldani a hangulatot. Mindenki mesélt a napi élményeiről, a biciklisek az útvonalról, a wellnessesek a szaunáról, a borkóstolók meg még mindig a fehér és vörös különbségéről vitatkoztak. Egyszer csak a Julcsi előállt, hogy játsszunk valamit. Mindenki megfagyott egy pillanatra, azt hittük, most jön a kötelező csapatépítő játék. De nem, csak egy egyszerű kvízt hozott össze a telefonján, hogy ki mennyire ismeri a másikat. És tudod mi? Senki nem ellenkezett. Sőt, élveztük. Kiderült, hogy a Feri hobbija a horgászat mellett a tangóharmonika, hogy az Erzsi néni fiatalkorában motorozott, meg hogy a vezető titokban heavy metal koncertekre jár. Mindenki nevetett, amikor kiderült, hogy a csendes kis Anikó a recepción valójában egy amatőr rally versenyző. Vasárnap reggel a búcsúreggelin mindenki kicsit szomorkás volt, hogy vége. Még az is elhangzott, hogy jövőre ugyanitt ugyanígy. És tudod, mi volt a legjobb? Hogy senki nem érezte csapatépítőnek. Egyszerűen csak egy jó hétvége volt munkatársakkal, akikről kiderült, hogy egész normális emberek. Azóta is más a hangulat az irodában. Nem lettünk egy nagy család meg ilyenek, de legalább tudjuk egymásról, hogy ki milyen ember a munkán kívül. Na és most te mesélj, nálatok hogy oldották meg ezt a csapatépítős dolgot?